Patthelyzet a kiküldött munkavállalók körül

A foglalkoztatási és szociális miniszterek októberi ülésére halasztották a döntést aj kiküldött munkavállalókról szóló irányelv módosításáról, miután francia részről olyan új követelések merültek fel, amelyeket a soros máltai elnökség nem tudott a végsőnek szánt csütörtöki luxembourgi ülésig a szükséges többséggel elfogadtatni.
Néhány hete még úgy tűnt, hogy a júniusi foglalkoztatási és szociális tanácsülésen megszülethet a tanácsi általános megközelítés (közösnek számító tagállami álláspont) a Bizottság által 2016-ban javasolt irányelv-módosítás kapcsán. Marianne Thyssen, a portfólióért felelős EU-biztos áprilisban, az EU szociális dimenziójáról készült bizottsági papír ismertetésekor még maga is arról beszélt, hogy reményei szerint a júniusi tanácsülésen „megszületik a szükséges” többség, és véglegesül a tanácsi álláspont, amely után ősszel kezdetét veheti majd az uniós intézmények közötti háromoldalú egyeztetés.

Csütörtökre azonban egyértelművé vált, hogy az olyan párizsi szigorítási javaslatok, mint ami például egy évben maximálná az otthon adózó munkavállalók tartós külföldi kiküldhetőségét – a vitára bocsátott máltai és bizottsági javaslatban 24 hónap szerepelt, ahhoz képest, hogy jelenleg még semmilyen időhatár nem létezik – végképp emészthetetlenné tette a csomagot az asztal körül ülők közül sokak számára.

Valójában a tagállamok egy 11 tagú csoportja – mindenekelőtt a kelet- és közép-európai országok köre – kezdettől fogva vehemensen ellenezte az úgymond „ugyanazon a munkahelyen, ugyanazért a munkáért, azonos bért” célzó irányelv-tervezet véglegesítését. Még arra is sor került, ami a mindezt lehetővé tevő 2009-es Lisszaboni Szerződés óta igen ritka, hogy ugyanis összeállt 11 nemzeti parlamenti tiltakozása (tíz kelet-európai ország mellett Dánia törvényhozása volt a tizenegyedik), meglobogtatva a jogalkotás megalapozottságát megkérdőjelező (elvárt legalább egyharmados súlyt is meghaladó) nemzeti parlamenti „sárga lapot” . (A Bizottság azonban élt azon jogával, hogy megmagyarázva kezdeményezését, egyúttal folytathatta is a folyamatot.)

Végképp elmérgesítette azonban a vitát Emmanuel Macron elnökké választása és nyomában az addig is intenzív tfrancia lobbizás kiszélesedése, további szigorításokat megcélozva a keleti oldalon már eredeti formájában is elfogadhatatlannak számító javaslatban. (Macron május 25-én Brüsszelben kétoldalú megbeszélést folytatott Jean-Claude Juncker bizottsági elnökkel, amelynek középpontjában egyebek között a „szociális dömping” elleni fellépés állt. A találkozót követő sajtóértekezletén Macron külön is leszögezte: “A szociális dömping és hasonló esetek erodálják a bizalmat a társadalomban Európa iránt, meggyengítik annak támogatottságát és tápot adnak a szélsőséges erőknek”)

Szakértők megjegyzik, hogy a francia akadékoskodás mögött nem kis részt az áll, hogy Franciaországban a második legmagasabb a más országból „átküldött” munkavállalók aránya, (számuk 2010-2015 között a brüsszeli Euractiv szerint 10,7 százalékkal nőtt). Emlékezetes, hogy a 2000-es évek közepén Jacques Chirac elnök maga is felkarolta a „lengyel vízvezetékszerelő” elleni politikai hadjáratot (sokak szerint nem kis részt ezzel is hozzájárult az Alkotmányos szerződésről 2005-ben tartott francia népszavazás elvesztéséhez).

Az új tagállamok kezdettől fogva úgy látták, hogy az olcsóbb munkabérek megszüntetésének kezdeményezésével a Bizottság elsősorban francia, belga, osztrák és luxemburgi nyomásra valójában a kelet-európai szolgáltatók versenyelőnyét akarja megszüntetni. Miként egy, a térségből származó forrás fogalmazott már tavaly a Bruxinfónak: „A szociális dömpingről szóló érv teljesen hamis. A kelet-európaiak ugyanis nem költségek alatti árral törnek be a nyugati piacokra. A bérek szintje közötti különbség a gazdasági fejlettségbeli különbségekkel, az eltérő ár- és bérszínvonallal magyarázható”.

A tényleges problémát sokak szerint a tagországok gazdasági színvonalában lévő, eseteként még mindig tetemes eltérés jelenti, ami egyebek között a bérszínvonalban is lecsapódik. A keleti érvelés ugyan ennek kapcsán az, hogy a régi – főként nyugati és északi – tagországok éppen elég előnyét élvezték eddig a keleti országok alacsonyabb gazdasági színvonalának a nyugati oldalon lényegesen versenyképesebb áru- és tőkeexportban, és úgy illik, hogy cserébe most ők tolerálják a keletiek olcsóbb munkavállalási versenyelőnyét a szolgáltatások egyes szektoraiban.

A „régiek” számára azonban a realitás mindezzel szemben az, hogy míg ha a tőke, vagy egyes termékek mozgását korlátozzák, azzal csupán egy behatárolt üzleti körnek okoznak gondokat, addig a szabad munkavállalásban és szolgáltatás-nyújtásban megjelenő esetenkénti „olcsóbbság” azonnal a tömeges választói bázis szintjén csapódik le, és rögtön politikai erővé koncentrálódik (miként az látható volt a Brexit-kampány külföldi munkavállalókat érintő részében is).

Eddigi hozzászólások (0)

Twitter
Facebook