Kohézió jövője: búcsú a könnyű pénzektől

Nem csak kevesebb pénz juthat 2020 után a kohéziós politikára, de előreláthatóan még a kisebb méretű tortát is több részre kell majd felszeletelni. És ha ez még nem lenne elég, a költségvetés nettó befizetői azon lesznek, hogy minél több és szigorúbb feltételt szabjanak a pénzfelhasználás elé. Áttekintésünk arról, milyen kihívások előtt áll a jövő felzárkóztatási politikája.
Formailag még le sem zárult a 2014 és 2020 közötti pénzügyi keret félidei felülvizsgálata, de már legfőbb ideje, hogy elkezdődjön a közös gondolkodás az EU-politikák 2020 utáni finanszírozásáról.A startpisztoly eldördülését brüsszeli források szerint eddig késleltették a kulcsállamokban, Franciaországban és Németországban tartott, illetve tartandó választások, amelyek egyfajta szilenciumot parancsoltak rá a jövőbeli költségvetés tervezőire.
 
Június 28-án, egy fontos költségvetési vitaanyag elfogadása ugyanakkor véget vet a kegyelmi időszaknak, és EU-szerte elindulhat a vita a következő, 2020 utáni pénzügyi időszakról. Elsőként a német kormány ébredt néhány hete, amikor elfogadott egy felettébb érdekes álláspontot a kohéziós politika jövőjéről, nagy feltűnést keltve többek között azzal az elképzeléssel, hogy az uniós források kifizetését hozzák szinkronba a jogállamiság helyzetével a tagállamokban (erről lásd külön cikkünket - http://www.bruxinfo.hu/cikk/20170529-berlin-osszekotne-a-jogallamot-es-a-penzeket.html).
 
A június 28-án közzéteendő vitaanyag egyike annak az öt kísérő dokumentumnak, amelyekben az Európai Bizottság jobban kibontja az idén márciusban az EU jövőbeni irányairól kiadott fehér könyvében tárgyalt öt különböző opciót. Forrásaink szerint sokatmondó, hogy a Günther Oettinger költségvetési biztos által felügyelt munkába bevonták Corina Cretut, a kohéziós politikáért felelős biztost, kimaradt viszont a szerzők közül Phil Hogan, aki a közös agrárpolitika szószólója a testületben.
 
A fontos tagállami választások mellett ugyanakkor más tényezők is késleltetik a következő többéves keretköltségvetés előkészítését. Mindjárt az egyik az EU jövőjéről szóló fehér könyv, amiről elvileg év végén kellene színt vallaniuk az EU27-ek állam- és kormányfőinek. Korántsem mindegy ugyanis az, hogy a kormányok végül melyik fejlődési irány és verzió mellett teszik le a voksot, ha egyáltalán. De, nem ez az egyetlen probléma, ami nehezíti a munkát. A 2020 utáni költségvetésről is nehéz képet alkotni mindaddig, amíg nem sikerül tisztázni a brit kilépés pénzügyi feltételeit.
 
Günther Oettinger ezért a tagállamok és az Európai Parlament jóváhagyását fogja kérni ahhoz, hogy a törvény által előírt 2017 végig határidő helyett csak 2018 nyarán, vagy őszén terjeszthesse elő a 2020 utáni többéves keretköltségvetésre vonatkozó jogszabályi javaslatait. Addig is, jövő tavasszal a testület egy sor hatástanulmánnyal készül elébe menni a minden eddiginél kiélezettebbnek ígérkező vitának.
 
A kormányok, és közülük is elsősorban a nettó befizetők erősen a kezükben kívánják tartani a gyeplőt. „Talán még egyszer sem fordult elő, hogy ilyen kevéssé releváns legyen a kiinduló bizottsági javaslat a végeredményre” - jósolta a BruxInfónak egy nevének mellőzését kérő bizottsági illetékes, aki szerint egyértelműen a tagállamokban és közülük is mindenekelőtt Berlinben dől majd el a közös büdzsé sorsa.
 
Annál is inkább, mert a nettó befizető Nagy-Britannia 2019-re valószínűsített kilépése miatt már a kiindulópont is más lesz, amit figyelembe kell majd venniük a tervezőasztalnál ülőknek. A Brexit miatt éves szinten nettó 10-13 milliárd euró bevételtől esik majd el a közös büdzsé, és erősen kétséges, hogy a tagállamok készek lesznek többletbefizetéssel kipótolni a hézagot. Tehát a jelenleginél valószínűleg kisebb lesz az uniós torta, miközben több pénzt kellene fordítani az olyan új kihívásokra, amilyen a migráció, a külső határok ellenőrzése, a belbiztonság, vagy a kül- és védelmi politika.
 
A közös kiadások jelenleg még két legnagyobb tétele, a mezőgazdaság és a felzárkóztatás (kohéziós politika) lehet az első számú kárvallottja ennek az új szituációnak. Oettinger nemrég az Európai Parlamentben ugyan fogadkozott, hogy „csak a testén keresztül” engedi majd megnyirbálni a regionális politikai forrásokat, de azt is elismerte, hogy erre egyáltalán nincs garancia.
 
Magyarország és más kohéziós országok számára az is figyelmeztető jel lehet, hogy előreláthatóan nem csak a kohéziós torta mérete lesz majd kisebb, de a kevesebb forráson is többen kell, hogy osztozkodjanak. A gazdasági válság hatására ugyanis jelentősen romlott a déli tagállamok relatív fejlettség szintje, miközben néhány új tagállam nagyot lépett előre. Ezért várhatóan a kohéziós forrásokból való részesedésük is növekedni fog. Ráadásul a fejlett nettó befizetők is ragaszkodni fognak ahhoz, hogy az ő régióikra is legyen pénz. A Brexit statisztikai hatása sem elhanyagolandó, mert becslések szerint 14 európai régió válthat majd kategóriát.
 
De, ez még nem minden. Háttérbeszélgetésekből az is leszűrhető, hogy 2020 után is folytatódni fog, sőt megerősödhet az a trend, ami több és szigorúbb feltételekhez köti a strukturális és a kohéziós támogatások felhasználását. Forrásaink már-már elintézett tényként kezelik azt, hogy a tagállami önrésznek – amit a válságból való kilábalást segítendő az elmúlt években történelmi mélypontra vittek le – növekednie kell majd. Hogy milyen mértékben, ez a tárgyalások témája lesz, de a Bizottságnál is állítólag vannak olyan radikális nézetek, hogy 50-50 százalék legyen az uniós és a tagállami társfinanszírozás aránya a jövőben. Egyelőre nincs ok a pánikra, mert a fent már említett német álláspont például csak a válság előtti kulcsokhoz kanyarodna vissza, ami azért jóval kevesebb 50 százaléknál.
 
Mivel a szegényebb országok költségvetései számára nagy terhet jelentene a saját források előteremtése, ezért egyes számítások szerint sok pénzt nem tudnának lehívni, ami így bennmaradna a rendszerben, és másra lehetne fordítani. Egyes hangok azt sem zárták ki, hogy a közös agrárpolitikánál, így a piaci támogatásoknál is bevezetik a társfinanszírozás elvét.
 
Egy másik kedvezőtlen hír lenne a kedvezményezettek számára az úgynevezett n+3-as szabály megszüntetése és háromról két évre való csökkentése, ahogy azt a német kormány is szeretné. Jelenleg az adott évre odaítélt támogatási összeg felhasználására, lehívására maxium 3 év áll rendelkezésre. A jövőben ez is lerövidülne, ami nehezítő körülmény lehet.
 
Ahogy az a német papírból is kiolvasható, a nettó befizető országok élénk fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, ha az uniós támogatások különböző feltételekhez való kötéséről van szó. Az egyik ilyen „mumus” az úgynevezett makrogazdasági kondicionalitás, ami már jelenleg is létezik, de a Bizottság eddig óvakodott az alkalmazásától. Ennek az a lényege, hogy amennyiben egy ország nem tudna megfelelni a költségvetési szabályoknak, akkor a kohéziós források elvonásával is sújthatják. Berlin egyébként azt szeretné, ha Brüsszel nagyobb eréllyel lépne fel a jövőben ezen a területen.
 
De, nem állna meg itt a „fűnyíró”: ugyancsak a németek vesszőparipája, hogy az európai szemeszter (féléves európai költségvetési és gazdaságpolitikai ciklus) keretében a kormányokhoz intézett országspecifikus ajánlások tagállami végrehajtását is kohéziós forrásokkal ösztönözzék. Így motiválnák a tagállamokat a strukturális reformokra, bár az megfigyelők szerint erősen kérdéses, hogy mi alapján osztanának pénzeket.
 
A német álláspont volt az első írásos dokumentum, amiben a gazdaságiak mellett a politikai feltételrendszer mérlegelésének igénye is felmerült, még pedig úgy, hogy összekötnék a kohéziós forrásokhoz való hozzáférést a jogállami elvek tiszteletben tartásával. Mások a migráció területén a menekültek befogadásától tennék függővé a kifizetéseket, de ennek a szándéknak egyelőre semmilyen írásos nyomát nem találtuk.
 
Egy ideig Damoklész kardjaként lebegett a közép- és kelet-európai kohéziós országok feje felett az az elképzelés, hogy a vissza nem térítendő támogatások arányát csökkentsék a kohéziós büdzsében, növeljék viszont a Juncker-féle gazdaságélénkítési terv modelljéül szolgáló kölcsönök és más pénzügyi eszközök részarányát. Érdekes módon egy elosztási kulcsot Berlin sem támogatna, és a „szakma” is nagyon berzenkedik tőle. Ettől függetlenül lehetnek kísérletek erre a pénzügyi vita során.
 
Még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy amennyiben az Eurócsoporton belül meglesz erre a készség, idővel a külön az eurót használó országokra szabott költségvetés valamilyen embrionális formája is megjelenjen, ami plusz források híján konkurenciát támasztana az EU-büdzsének.
 
Végezetül egy olyan iskola is létezik Brüsszelben, amelyik a korrupció és a csalás visszaszorítása érdekében az Európai Bizottságnál központosítaná a kohéziós politika tervezését és végrehajtását is. Ebben az esetben kivennék a tagállamok kezéből a döntést és Brüsszel átállna egyfajta közvetlen irányításra, más szóval kézi vezérlésre.
 
Forrásaink szerint ugyanakkor ez a megoldás több szempontból is aggályos lenne. Először is a jelenlegi eurószkeptikus időkben politikailag nem lenne szerencsés a brüsszeli központosítás. Másfelől az Európai Bizottságnak nincsenek meg a kapacitásai egy ilyen nagyszabású feladat végrehajtására.

Eddigi hozzászólások (0)

  • Hírlevél
  • Legolvasottabb
  • Megosztva

Hírlevelünket csak előfizetőink olvashatják. Kérjük, jelentkezzen be itt.
Bővebb információ az előfizetésről itt.
Aktuális számunk témái:

  • Beletört a bicska a menekültügyi reformba, félrerakják
  • Elkezdődtek a tárgyalások a brit kilépésről
  • Nem tiltott el Brüsszel a "Heineken-törvénytől"
  • Szerény magyar helyezés az innovációs eredménytáblán
  • Simán vette az akadályt a bolgár biztosjelölt
Twitter
Facebook