Barroso az „Unió állapotáról”

A nem kis előzetes hírveréssel beharangozott új jelentési forma önmagában is feltűnést keltett. Az amerikai stílusú „elnöki üzenet” az „Unió állapotáról”, mint műfaj, eddig ismeretlen volt az EU, az Európai Bizottság és az EP gyakorlatában. Sokan annak jelét vélték ebből kiolvasni, hogy az elmúlt hónapokban sokat támadott, befolyásában némileg megrendült Bizottsági elnök a nyári szünet után afféle hatásos „come back”-re (visszatérésre) készült, és ehhez tűnt jó eszköznek az új kommunikációs forma. Nem tudni kinek az ötlete volt – egyesek nem zárják ki, hogy Barros környezetéből sugallták, mások Jerzy Buzek EP házelnök őszinte buzgalmára gyanakodnak -, de láthatóan nem tett jót a beszéd előzetes „megágyazásának”, hogy a plenárist megelőző héten az EP elnöksége arra készült, hogy pénzbírságot helyeznek kilátásba azon EP-honatyák számára, akik nem vesznek részt a napirendi pont plenáris vitáján. Erre ugyan végül nem került sor – és az ülésterem így is megtelt -, de a dolog nem teremtett kedvező hangulati hátteret a beszédnek, ami azon is lemérhető volt, hogy a frakcióvezetők többsége láthatóan kritikus, helyenként támadó éllel közelített az elnöki „üzenethez”.

Barroso amúgy harminc percen át sorolta, milyen kulcsfontosságú kihívásokkal kell az Európai Uniónak szembe néznie, és ezekre válaszul milyen lépések szükségesek, netán már folyamatban is vannak a bizottsági munkatervben. Megközelítését teljes egészében áthatott a közösségi módszerek helyeslése, az az érv, hogy a közelmúlt válsága is azt igazolta, hogy a sorok szorosabbra zárása, az együttműködés erősítése, az együttes fellépés lehet Európa jövőjének egyetlen valós záloga. Kulcsüzenetei – hogy ugyanis a világporondon igenis „számít a méret”, vagy hogy „az EU mit sem tehet a tagországok nélkül, de a tagállamok sem az EU nélkül” -, következetesen azonos irányba mutattak.

Az üzenetek tartalmi részével – eltekintve attól, hogy a felszólalók többsége hiányolta a jelenlegi helyzet tényleges és átfogó elemzését, ami helyett Barroso azonnal és főként a közeljövő teendőiről beszélt inkább – a képviselők többsége egyetértett. De a legfőbb célt – Barroso hitelességének a helyreállítását az eurohonatyák körében – egyelőre nem igazán sikerült elérni. Az EP-képviselők a szélsőségesen euroszkeptikusok kivételével üdvözölték ugyan felvetéseit, de úgy vélték, hogy ezt most csak nekik, képviselőknek mondja, ám ugyanezekért már nem lenne kész a befolyásos tagországokkal is megütközni. Sokan hiányolták az igazán (tagország-)érzékeny konkrétumok megnevezését, emellett többen is úgy vélték, hogy az „EU jelenlegi rossz állapota” (Martin Schultz szocialista frakcióvezető szerint) nem kis részt éppen Barroso és a Bizottság erőtlen politizálásának is a következménye.

Barroso maga egyébként úgy vélte, hogy tavaly óta javult a helyzet Európában, és ő ezt éppen a hozott intézkedések üdvös hatásának is tudta be. A következő évre-évekre tekintve alapvetően öt kihívást látott az EU előtt: a gazdasági növekedés és gazdasági kormányzás megteremtését, az EU2020 stratégia teljesítését, az Unión belüli szabadság, biztonság és igazságosság szavatolását, a következő hét éves EU-pénzügyi terv kihordását és a globális szerepvállalásban az EU befolyás erősítését. Ezek kapcsán egy sor bizottsági kezdeményezést is kilátásba helyezett. Jelezte, hogy szeptember 29-án a brüsszeli testület átfogó jogalkotási javaslattal áll elő az európai gazdasági kormányzás erősítésére. Ugyancsak még ősszel javaslatot tesznek a pénzügyi tevékenységek megadóztatásának mikéntjére. Októberben teszi közzé a Bizottság az első iránymutatásait a 2013 utáni új, hét éves költségvetés leendő vitáihoz, és szintén októberre új iparpolitikai stratégiai is készül, amiben az innováció erősítését és a fölösleges szabályozás érdemi leépítését is célozzák majd. Jövő év elején pedig az energiapolitikában várhatók új brüsszeli lépések, amennyiben a testület nyilvánosságra hozza energiapolitikai akciótervét, infrastruktúra-javító csomagját, és az energiahatékonyság növelését célzó elképzeléseit.

Az új hét éves költségvetésről szólva Barroso hangsúlyozta, hogy a jövőben főként az olyan kiadásokat támogatják, amelyeknél fontos az EU-szintű ráfordítás, és amelyek érdemi hasznosulást ígérnek, („minőségi költésre tesszük a hangsúlyt, nem többet, de okosabban jelszóval” – mutatott rá). Hitet tett a tagországi befizetésektől kevésbé függő „saját (közösségi) források fontossága mellett, kerülte viszont, hogy utaljon a különböző (mindenekelőtt a brit) rabatok (visszatérítések) ügyére, valamint az agrárpolitika jövőbeni finanszírozásának a kérdésére. Európai infrastruktúra-projektek finanszírozásához viszont felvetette „EU projekt bond”-ok piacra dobásának az ötletét, nagy sikert aratva a képviselők körében.

A képviselőcsoportok nevében megszólaló frakcióvezetők többsége egyetértett a vázolt célokkal, de ez többnyire nem akadályozta őket abban, hogy esetenként erőteljesen bírálják a Barroso-vezette bizottság eddigi politikáját. Martin Schultz kifejezett felelőssé tette a portugál elnököt a kialakult helyzetért, aminek oka szerinte az, hogy a testület nem élt a szerződésben rögzített jogaival, hanem túlságosan a tagországoknak akart kedvezni, de mindenekelőtt: „alávetette magát a német-francia tengely diktátumának”. Hasonlóképpen a bizottsági kezdeményezőkészséget hiányolta Guy Verhofstadt, a liberálisok vezére is, aki szerint Bizottságnak nem kellene azzal törődnie, miként reagálnak majd a tagországok, tőle azt várják, hogy kezdeményezzen. Daniel Cohn-Bendit az EP-zöldek részéről egyenesen „távollévő (nem létező) elnöknek” nevezte felszólalásában Barrosót.

Joseph Daul, a legnépesebb csoportot alkotó néppárti frakció nevében arra hívta fel a figyelmet, hogy Barroso felvetései – például a költségvetési „saját források” esetében - csak akkor valósulhatnak meg, hanem minden politikai erő energiát fordít arra, hogy saját hazájában saját politikai vezetését is meggyőzze mindezek fontosságáról.

A vitában visszatérően téma volt az európai roma-népesség kérdése, több esetben nyíltan is utalva a Franciaországban történtekre. (Itt is esetenként Barroso szemére vetve, hogy amikor európai szabadságról és igazságosságról szól, miért nem nevezi néven a roma-programjával nagy vihart kavart francia elnököt is.)

A legbrutálisabb bírálatot – Barroso is, meg beszédének témája, iránya is – ezúttal is az EP talán legkőkeményebb euroszkeptikusától, a brit Nigel Farage-tól kapta. Az EU-tól független Britanniáért küzdő szélsőséges politikus nem mulasztotta el Barroso szemére vetni, hogy „Obamát majmolja” az új formával, csakhogy „amíg Obama honlapját milliók látogatják, a maga beszédére pénzbírságok meglobogtatásával kell bekényszeríteni a hallgatóságot”. Farage beszédének a középpontjában amúgy a Eurstat legutóbbi felmérése állt, amiből számszerűsítetten kitűnt, hogy a megkérdezettek körében csökkent az EU és az EU-intézmények támogatottsága. Mindez szerinte arra utal, hogy „ahogy a valós élettől elszakadt európai politikai elit minél több közösségi politikát erőltet, azzal arányosan nő az Uniót elutasítók tábora”. (Érvelésének erre a részére utóbb Barroso azzal reagált, hogy nemcsak az európai uniós, de a nemzeti politika intézmények iránt is csökkent a megkérdezettek bizalma, ami érthető: gazdasági nehézségek idején a közvélekedés mindig elsőnek a politikai-hatalmi intézményekkel fordulnak szembe – érvelt a Bizottság elnöke.)

Magyar részről Tabajdi Csaba (szocialista párt) kért szót, és arra emlékeztetett, hogy bár nem illik többé már „új” és „régi” tagországokról, ám a valós helyzet az, hogy mégiscsak új szakadék van kialakulóban az EU-tagok között. A magyar eurohonatya szerint a kelet-európai „újak” láthatóan nem tudják utolérni a „régieket”, és ebben ma már az utóbbiak segítségére sem számíthatnak úgy, mint a maguk idején a spanyolok és a portugálok.

Összességében a Bizottság elnöke azt a következtetést vonta le a több mint 2 órás plenáris vitából, hogy a megszólalók többsége „igenis több Európát, több közösségi politikát akart”, és láthatóan senki nem kérdőjelezte meg a kilátásba helyezett jövőbeni bizottsági lépéseket.